Minden napra egy mese

Törölt tag2012. augusztus 26. 17:29

Törölt hozzászólás.

paradoksz2012. június 29. 05:23

Egyszer egy pillangó nem gondolta végig,
hogy nem oly egyszerű repülni az égig.
Dalos pacsirtának a jó kedvét elvette,
s a Törékeny kis fecskét ő biz kinevette.
Nektek az elég, ha látjátok a napot?
Én látni fogom az összes csillagot!
Nekiveselkedett, s csapdosta szárnyait,
hogy valóra váltsa esztelen álmait.
Olyan gyorsan repült, ahogyan csak tudott,
s a földtől távolodva egyre feljebb jutott.
Gőgös pillantással a rétre letekintett,
s elkacagva magát a világra legyintett.
Aztán nagy robajjal megdörrent az ég:
Szent szűzanyácskám, eljött hát a vég?
A megvadult szél úgy el kezdett fújni,
hogy a pillangónak nem volt hova bújni.
Dobálta kis testét biz ide, meg oda,
szegény erőlködött, de nem jutott sehova.
S mikor már érezte, vesztét itt meglelé,
az éjszürke felhőkből egy gólya repült felé.
Meglátván pillangót, baját megértette,
s meggyötört kis testét hátára feltette.
Hazaviszlek téged te buta álmodozó,
hisz hol virágaid, élned csak ott a jó!
S bármilyen magasra is vinnének vágyaid,
csak addig repülj fel, mit elbírnak szárnyaid.

Bernát János

Halleluja2012. május 31. 22:38

Dipoo Neked nagyon igazad van.

Törölt tag2012. május 30. 19:43

Törölt hozzászólás.

Dipoo222012. május 29. 22:26

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki.

Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett..., zamatos..., kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...

Törölt tag2012. május 29. 20:36

Törölt hozzászólás.

mohaespafrany072012. május 14. 10:09

 :) tetszik

Aliiice2012. május 13. 21:49

Keleti Rútság összevonja a szemöldökét
Dong Shi xiao pin

A Hadakozó fejedelemségek korában (Kr. e. 453-221) Jüe országban élt egy rendkívüli szépség, akit Si-nek hívtak. Mivel egy folyó nyugati partján lakott, általában csak Nyugati Si-ként, vagy Nyugati Szépségként emlegették. A folyó keleti partján, vele szemben egy másik lány lakott, aki rondaságáról volt híres. Őt Keleti Si-nek, vagy Keleti Rútságnak nevezték.
Keleti Rútság nagyon irigy volt Nyugati Szépség kinézetére, s igyekezett ellesni tőle a fortélyait. Ha Nyugati Szépség kifestette magát, Keleti Rútság is ugyanúgy tett, ha Nyugati Szépség ruhát készíttetett magának, Keleti Rútság is csináltatott egy ugyanolyat, s ha Nyugati Szépség kecsesen sétálgatott a folyó partján, Keleti Rútság is igyekezett ugyanolyan kecsesen sétálni.
Nyugati Szépségnek gyenge volt a szíve, s minden olyan alkalomkor, amikor rátört a szívfájás, kezét szívére szorította, szemöldökét pedig fájdalmában összehúzta. Akik látták, úgy érezték, hogy Nyugati Si ilyenkor szebb, mint valaha.
Keleti Rútság, meghallván ezt, igyekezett ebben is utánozni Nyugati Szépséget. Kezét szívére szorította, szemöldökét összevonta, s ugyanúgy pihegett, mint Nyugati Szépség, ha szívfájdalmai voltak. Azt hitte, hogy ezzel ugyanolyan szép lehet, mint Nyugati Szépség. Az emberek, azonban úgy vélték: Keleti Rútság ilyenkor még csúnyább, mint egyébként. Minél jobban utánozta ugyanis Nyugati Szépséget, annál rondábbnak látszott.

A „Keleti Rútság összevonja a szemöldökét” szólásmondást arra a helyzetre szokták alkalmazni, amikor valaki, nem tudván, hogy a másikat mi teszi igazán széppé, ügyessé, sikeressé, annak felszínes jegyeit kezdi utánozni – s ezzel még jobban leleplezi saját fogyatékosságait.

paradoksz2012. április 13. 09:36

Herceg: Téged ismerlek; hogy vagy, jó fiú?

Bohóc: Őszintén szólva, uram, minél több az ellenségem, annál jobban; minél több a barátom, annál rosszabbul.

Herceg: Talán fordítva: minél több a barátod, annál jobban.

Bohóc: Ellenkezőleg, uram: annál rosszabbul.

Herceg: Hát ez, hogy lehet?

Bohóc: Úgy, uram, hogy a barátok szembe dicsérnek, hátam mögött meg lóvá tesznek; ellenségeim viszont kereken megmondják, hogy szamár vagyok, ilyenformán tehát csak gyarapítják önismeretemet; a barátaim ellenben felültetnek; ennél fogva csókot-bókot egybevéve, ha négy tagadás két állítás: sok barát sok háborúság, sok ellenség nagy békesség.
Shakespeare

Törölt tag2012. március 31. 19:19

Törölt hozzászólás.

paradoksz2012. március 29. 21:40

Atyám megfogta egyik vendégét, és szelíden az ablak felé tuszkolta:
- Milyen alakja van ennek a felhőnek?
A másik sokáig nézte figyelmesen:
- Fekvő oroszlánra hasonlít - mondotta.
- Mutasd csak meg ezeknek is!
Atyám két részre osztotta a gyülekezetet, aztán az egyiket az ablakhoz vezette. És mindnyájan felismerték a felvő oroszlánt, amelyet mutogatva magyarázott nekik az első tanú!
Atyám ekkor félreállította őket, és egy másaik vendégét tuszkolta az ablakhoz:
- Milyen alakja van ennek a felhőnek?
Ez a másik sokáig vizsgálgatta figyelmesen:
- Olyan, mint egy mosolygó arc - szólat meg.
- Mutasd csak meg ezeknek is!
És mindnyájan látták a mosolygó arcot, amelyet ez a második tanú mutatott nekik.
Atyám ezután az egész vendégsereget eltessékelte az ablaktól.
- Próbáljatok megegyezni a felhő alakjában _ mondotta nekik.
De eredménytelenül vitatkoztak, a mosolygós arc épp oly nyilvánvaló lévén az egyik csoportnak ,mint a fekvő oroszlán a másiknak.
- Az eseményenek - magyarázta neki atyám - szintén nincsen más alakjuk, csupán az,amelyet az alkotó szán nekik. És minden alak igaz együtt.

Törölt tag2012. március 21. 16:47

Törölt hozzászólás.

paradoksz2012. március 19. 18:03

Adva van egy kutya meg egy csont. Vond ki a csontot. Mi marad?''
Alice eltöprengett.
''A csont, ugye, nem marad, ha kivontam... a kutya se maradna, hanem jönne,
hogy megharapjon... és bizony én se maradnék!''
''Tehát azt mondod, hogy semmi sem maradna?'' kérdezte a Fekete Királynö.
''Igen, azt hiszem, ez a válasz.''
''Téves, mint a többi'' mondta a Fekete Királynő. ''A béketűrés maradna.''
''Hogyhogy? Nem értem.''
''Hát figyelj csak ide!'' fakadt ki a Fekete Királynő türelmetlenül. ''Ugyebár,
a kutya kijönne a béketűrésből?
''Lehet'' felelte Alice óvatosan.
''Hát akkor ha a kutya elmegy, a béketűrés csak ott marad!''

Alice Csodaországban (Lewis Carroll )

bulejsza.marta2012. március 11. 20:43

Krúdy föltűnt Óbudán

Jules bácsi



Május elején a kánikula váratlanul rátört a városra. Hirtelen érkezett, erőszakosan és illetlenül, hisz a télikabátok még ott lógtak a fogasokon, sálak és kesztyűk kandikáltak ki a zsebekből, a kirakatokban vastag blézerek és kulikabátok kínálták magukat, a divatkreátorok a rozsdabarnát jósolták a tavasz színének – és egyáltalán, még alig ocsúdtunk föl a fagyokból, máris ránkzúdult a nyár. Lett is nagy sürgés-forgás a tisztítók környékén, a szoláriumokban meg a wellnesstermekben: az asszonyok ijedten tapasztalták télről ittfelejtett derékméretüket, a férfiak a nyári öltönyök elveszett nadrágéleit siratták. Hirtelen zsibolygó, sietős, ideges város lett Budapestből.

Rajtam is valami különös nyugtalanság lett úrrá azon a napon. A Szépvölgyi úton csorogtam lefelé, ahogy szoktam, testemet jóleső fáradság zsibbasztotta, mint mindig, egy kiadós fallabdaparti után, agyamban vadul cikáztak a másnapi feladatok – reggel vérvétel a szakrendelőben, délelőtt értekezlet, délután meg hozzákezdenék a könyvheti cikkhez, amit a társaskörieknek ígértem – nem csoda, hogy elgondolkodtam kicsit, s alig tudtam elrántani a kormányt, amikor a Krúdy Gyula a kocsim elé lépett. Először persze nem fogtam föl, hogy ő az, hisz oly hirtelen történt az egész, meg aztán, valljuk be, az ember sok mindenre számít manapság, ha ilyen hőségben elérkezik a Szépvölgyi és Bécsi utak sarkára, de arra azért nem számíthat, hogy ha nem vigyáz, még elüti a Krúdy Gyulát.

– Nem lát, jóember?! – üvöltöttem ki a letekert ablakon, így vezetve le hirtelen támadt feszültségemet.

– Nem – válaszolta az író nyugodtan, bár volt a hangjában valami földöntúli rekedtség. Mintha pókhálót font volna az idő a hangszálaira. A megjelenésében is volt valami tiszteletet parancsoló időtlenség, valami ódonat divatontúliság, valaha szebb napokat látott angol öltönyt viselt, csokornyakkendőt és puhakalapot. Szálegyenesen állt a kocsim előtt, egy fejjel magasodva fölém, de halálos nyugodtsággal – mintha nem is előle rántottam volna félre a kormányt az imént. A legszokatlanabb az volt, hogy felöltőt is viselt ebben a melegben, igaz, csak panyókára. De egyetlen izzadtságcseppet se láttam a homlokán. Csodálkozva és barátságosan nézett rám. Kiugrottam a kocsiból, és visszasegítettem a járdára.

– Nem esett baja, mester? – kérdeztem megilletődve.

– Nocsak – mondotta jókedvűen – hát engem még megismernek Óbudán? Pedig több, mint hetven éve már, hogy elköltöztem innen.

– És most merrefelé lakik, ha szabad érdeklődnöm?

– A Fiumei úton – válaszolta.

– Milyen?

– Nyugodalmas.

Hát valahogy így esett a megismerkedésünk Krúdyval.

Leállítottam a kocsit a plébánia mellett, aztán végre bemutatkoztunk egymásnak tisztességgel.

– Szóval szakmabeli – rázta a kezemet Krúdy.

– Ugyan, mester – szabadkoztam – én csak afféle skribler vagyok, de régi rajongója a mesternek.

– Na kérlek, amice – tette a vállamra a kezét – először is szervusz. Másodszor ne szólíts engem mesternek. Henteseknek, borbélyoknak kijáró tisztesség az. Meg aztán életemben se tartoztam soha iskolákhoz, irányzatokhoz, mestere se voltam senkinek, hát hogy lennék most az?

A mester tehát odalett. De ezzel még nem oldottuk meg a megszólítás kérdését.

– Szindbád? – próbálkoztam. Krúdy elfintorodott.

– A könyökömön jön ki.

– Rezeda?

Könnyű pír futotta át az ősz író arcát.

– Jó, hogy nem Virág Albin, vagy a Podolini kísértet! – dohogott. – Megengedem, az élet álom, de azért nem ennyire. Van úgy, hogy alkotó és műve egybefonódik, mint terebély nyárfa meg a szederinda – itt rámnézett, érdeklődve, látom-e, hogy egy novella kezdetének vagyok fültanúja, és ezzel egy pillanatra ki is kacsintott a mondatából – de azért jó, ha tudjuk, hol a határ.


Fotó: Berecz Valter

Kezdhettük hát elölről az egészet. Egy fertályórányi csata után végre megállapodtunk a Jules bácsiban. Krúdynak is tetszett, azt mondta, egy kicsit franciás, egy kicsit dzsentroid, de van benne valami családias is. Óbudára való.

– Meg aztán – mondta büszkén – még senkisem szólított így. Pedig volt nevem, szekérderék. No, barátom, akkor indulhatunk?

Sajnos, nem értettem meg e mondat valóságos értelmét. A nagy író végtelen szomorúsággal nézett keresztül rajtam, és elmagyarázta, kérdése arra vonatkozott, melyik kocsmába megyünk: a Beringerbe, a Müllerbe vagy a Ginderléhez.

– Egyik sem áll már, Jules bácsi – mondtam lehetőség szerint tapintatosan. Krúdy persze nem hitte. Majdnem megsértődött. Biztosan azt gondolom róla, hogy nincs pénze: pedig van! Mostanában alig-alig költ. De ha nem volna is – emelte föl a hangját – egy Krúdy Gyulának mindig van hitele az óbudai borkiméréseknél.

– A braunhaxlerek tudják, mivel tartoznak az irodalomnak! – szögezte le. El kellett sétálnunk az Ürömi út elejére, ahol a Beringer állott egykor – s ahol most csak egy üres telek árválkodik – hogy megnyugtassam háborgó lelkét.

– De a Kéhli csak megvan még?

– Hát az meg.

– Akkor hát mire várunk?

– Helyiérdekű vasútra! – feleltem, és ettől Krúdy is felélénkült.

A Mókus utcában, bizony, csak kapkodta a fejét.

– Ez meg micsoda? – kérdezte álmélkodva.

– Lakótelep – feleltem, mások helyett szégyenkezve.

– Lakótelep – ízlelgette a szót az író. – Értem. És hova lett innen Óbuda?

– Apró szigetekbe költözött – feleltem. De láttam rajta, hogy ezzel nem nyugtattam meg. Úgy csóválta a fejét, mint a szigetvári hős a Mikszáth Kálmán regényében. Jelzem, volt is közöttük bizonyos áthallás.

A Kéhlibe, sajnos, nem sikerült bejutnunk.

– Foglaltak asztalt? – kérdezte a szigorú szemű főpincér. A fejünket ráztuk.

– Akkor nem segíthetek. Ilyenkor nálunk a Jóisten se juthat asztalhoz, ha nem foglalt előzőleg.

Megpróbáltam megmenteni a helyzetet. Mondtam, hogy az Úristennek nincsen emléktáblája náluk, de a Krúdynak bizony van, és egy ilyen törzsvendégnek, kinek egykor állandó asztaltársasága volt a Kéhlinél, talán most is juthat egy sarok.

– Mikor volt maga törzsvendég nálunk, öregúr? – kérdezte a főpincér.

– Harminckettőben, harmincháromban – mélázott Krúdy.

A pincér kezdte elveszteni a türelmét. – Kérem, én erre nem érek rá. Énnekem japán csoportjaim vannak.

– Méghogy öregúr! – dohogott Krúdy kifelé menet. Kíváncsi vagyok, ő hogy fog kinézni százharminckét évesen. Én, barátom, ezt bárki megmondhatja, húsz esztendőt kacagva letagadhatnék a koromból. De nem teszem. Egy klasszikusnak nincs szüksége efféle trükkökre.

Mielőtt végleg kedvét szegte volna, megmutattam neki az emléktábláját a Templom utcai házon.

– Derekas – mondotta végre. – Itt, Óbudán, mégiscsak becsben tartják a régiek emlékét.

Gondoltam, több fiaskó már nem fér ebbe a napba: elvittem hát a Rozmaringba, a Lajos úr kisvendéglőjébe. Ott még őriznek valamit a régi óbudai hangulatokból. Kiültünk az ámbitusra, rendeltünk két liter fehéret, máris megenyhült az én újdonsült barátom.

– Popovics Marika álma – olvasta az étlapról. – Szerinted nem Krúdys ez egy kicsit?

– De bizony, hogy az.

Rendeltünk aztán mindenfélét: kacsamellet, párolt káposztákkal, oldalast, remegő zsírral az oldalán, töltött tököt, frissen csapolt söröket hozzá. Az író jókedvűen, széles taglejtésekkel evett, három-négy pincért mozgatva egyszerre, úrias eleganciával.

– Nem volna szabad pedig – mondotta, miközben egy extra adag tejfölért küldött – az orvosok szerint, legalábbis. Dehát, most mondd meg, mit veszíthetek? Végtére is egyszer éltünk!

Elég hamar lemaradtam, s csak néztem, ahogy az író egyre-másra tünteti el a fogásokat: mintha évtizedek óta nem evett volna. Amíg ő az ételeket pusztította – leöblítve őket testes borokkal aztán – én elmeséltem, milyen sokat köszönhetek neki. Nemcsak ifjúkorom felszabadító olvasmányélményeit – hogy lám, így is lehet élni, szemlélődni, írni, hogy az egyenszürke világ mögött van egy másik, színes, kalandos, regényes világ is, mely persze jobbára bennünk lakik, de azért nemcsak ott: helyszínei, figurái, rekvizitumai itt vannak köröttünk, csak legyen szemünk észrevenni. És hogy nemcsak ezt köszönhetem neki, hanem Pest-Buda felfedezését is, hogy a könyvei nyomán jártam be egykor a Józsefváros örökké sötét részeit, ismertem meg a Király utca titkait, bolyongtam a margitszigeti romok között, és persze Óbudán is ő volt első kalauzom – nekem az sokáig ismeretlen, világvégi világ volt, ő szerettette velem meg, még mielőtt ismertem volna.

– Erre iszunk – mondotta Krúdy, és lőn.

És elmeséltem neki azt is, hogy azóta bejártam a létező összes emlékhelyeit, voltam Nyíregyházán is, meg Podolinban, láttam a félig rombadőlt egykori kollégiumot, ahová kisdiákként járt, a szepességi városokat, végiggyalogoltam a fővárost a vörös postakocsi nyomában, és október végén, születése napján minden esztendőben Krúdy-vacsorát rendezünk Kelecsényi Laci barátommal, ki még nálam is nagyobb rajongója és értője a Krúdy-életműnek.

Azt hittem, legalább egy kicsit meghatódik ezeken a szavakon, de ilyesminek nyoma se látszott rajta. Komótosan evett tovább, aztán hirtelen felém fordult, és megkérdezte, mi a kedvenc nótám. A Körösfői kertek alatt, mondtam. Krúdy odaintette a zenészt, aki kicsit nehezen jutott el az asztalunkhoz, a szintetizátor állandóan összegabalyodó drótjai miatt, de aztán egész rendesen eljátszotta ezt a régi erdélyi népdalt, meg a többit is sorban, mit az író rendelt nála. Krúdy meg félrecsúszott damasztszalvétával a nyakában énekelt régies, szép dallamokat, sorra, egymás után. A vendégek, a pincérek mind-mind körénk gyűltek, úgy hallgatták nótázását. Órák múltak így el. Éjfél előtt Krúdy hirtelen felállott, férfimód magához ölelt, és annyit mondott.

– Köszönöm ezt a szép estét. Rég volt részem ilyesmiben.

Aztán egy szempillantás alatt eltűnt a Tímár utcai felüljárón.

– Ki volt ez az ember, szerkesztő úr? – kérdezte Szabó vendéglős, amikor rendeztem a számlát.

– Az egyik legnagyobb magyar író – feleltem. Hetvenhét éve, hogy meghalt.

A tulajdonos kivárt egy pillanatig, aztán csak ennyit mondott.

– Szép hangja van. Hozza el máskor i

mviki872012. március 5. 12:14

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanabban a kórteremben. Egyikük
minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt.
A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről,
gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy ilyen helyzetben szokásos. Az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, elkezdte közvetíteni a másiknak, hogy mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után
szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák
és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós
játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások
mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg
kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő
behunyta a szemét, és maga elé képzelte a látványt Egy meleg
délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása
alapján.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyba fekhessen. A nővér teljesítette kérését, és áthelyezte őt, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az elhunyt vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derünket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt.
Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.

Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek
száma - bármilyen sok is jusson - véges

NapsugarMia2012. március 3. 11:27

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: ''Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.''
A többi lény kinevette, és azt mondták: ''Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!''
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiálltottak fel: ''Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!''
És a sodrodó így szólott: ''Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.

Richard Bach: Illúziók

paradoksz2012. március 2. 09:15

hogy Happy End legyen a vég

...az utolsó pill.-ban megmentette egy kedves aranyos delfin .

paradoksz2012. február 29. 21:35

Egy ember fuldoklik , kéri Istent segítsen rajta ,imádkozik, az Úr válaszol
-Segitek fiam- mondja
kis idő mulva ,az ember felé megy egy csónak ,a benne ülő ember mondja ,hogy segítek rajtad gyere ülj a csónakomba, de a mi hősünk nem ül a csónakba azt mondja a csónakos embernek , menj csak nekem megigérte Isten ,hogy segít.
Kis idő múlva arra megy egy utasszállító hajó de arra sem ül fel a fuldokló ember , a válasz szintén az ,hogy rajta segít Isten.
Arra megy egy cirkáló ,de arra sem ül fel , az is elmegy ott hagyja.
az emberünk pedig megfulladt .

tanulság....


vidám mesét nem tudsz ?  :)

Törölt tag2012. február 14. 08:43

Törölt hozzászólás.

bulejsza.marta2012. január 29. 18:04

http://egyszervolt.hu/estimese/arch.php