Minden napra egy mese

Dipoo222013. szeptember 7. 12:39

Egy bölcs ember egy társaságban elmondott egy viccet. Mindenki hisztérikusan nevetett a poénon. Utána a férfi újra elmondta a viccet. Most már csak kevesebben nevettek. Újra és újra elmondta a viccet,addig amíg végül mindenki unott fejjel reagált a csattanóra. Ekkor a bölcs ember elmosolyodott és azt kérdezte: Nem tudtok újra és újra nevetni ugyanazon a viccen, de akkor miért tudtok ugyanazokon a dolgokon siránkozni örökkön örökké?

Aliiice2013. szeptember 7. 12:09

Elnézést a hibákért, nem olvastam át.

Aliiice2013. szeptember 7. 12:07

Valami zene hallatszott, most először hallott ilyen csodás hangokat. Elindult a hang irányába. Botorkáló léptekkel, egyre szaporábban szedte aprócska lábait a kisfiú, míg el nem érte a zene forrását. Egy rádió. Felemelte, forgatta, mögé nézett, kereste, hogy honnan szól a zene. elkezdte szétszedni a rádiót, darabjaira törte, a zene már rég nem is szólt, nem is érdekelte már, bár a kezében, az ölében ott hevertek a hajdani rádió darabjai, ő már rég egy szitakötőre lett figyelmes, amelynek áttetsző, színpompás szárnyai gyönyörűen csillogtak. Egy fűszál élén billegett. Amikor felállt, anélkül, hogy észrevenné a rádió darbjai lehullottak, és ahogy elindult a szitakötő felé, rájuk is taposott. Közeledett a szitakötőhöz, egyre jobban csodálta gyönyörűségét, áttetszőségét. Egy hirtelen mozdulattal sikerült megfognia, két ujjacskájával tartotta, a fény felé fordítva nézegette. Egy pillanatig tartott az egész, mert valami megcsillant a pár lépésnyire ringatózó tó vizében. Egy aranypiros halacska. a kisfiű közelebb lépett, hogy megnézhesse, mi is az, közben kezeit leengedte, a szitakötő kiesett nedves, izzadt ujjacskái közül, a főben várta további sorsát, elrepülni már nem tudott. A halacska pikkelyei csak úgy csillogtak, ahogy fickándozott a vízben, szinte kérte, hogy megfogja a fiúcska. Sikerült is neki, és erősen szorította, hogy ki ne csússzon a markából, a halacska pedig fickándozott, tátogott, küzdött a túlélésért. Valami ismét megcsillant a tavon, a lassanként beálló szélcsendben. A napfény tükröződött az alkonyban. Valami megfoghatatlan gyönyörűség kerítette a hatalmába a kisfiút, mit sem törődve a szenvedő hallal, hagyta kicsúszni a makából, leült és tátott szájjal nézte a naplementét. Önkéntelenül állt fel és indult a nap irányába. Meg akarta fogni, azt akarta, hogy az övé legyen. eleinte lassan, tétován lépegetett, aztán elkezdett futni a fény felé, ami egyre kevésbé látszott. Aztán eltűnt. A fiúcska elszomorodott, és elszendergett. Mikor mrgébredt millió parányi csillag ragyogott az égbolton, és tele bizalommal, elhatározta, hogy most gyorsabb lesz, hamar összegyűjt vagy egy tucatot azokból a gyönyörűségekből. Futott, egyre gyorsabban, de ahogy világosodott, egyre kevésbé voltak már láthatóak a csillagok, mígnem teljesen eltűntek. Kifáradva csalódottan, nagyon magányosan vette észre a virágot. Valami szelídség, kecses báj sugárzott a törékeny kis virágból, puha levélkéin ott tündököltek a harmatcseppek. Leszakította. Kezében fogva, sugárzó arccal, elégedetten szagolgatta, csodálta új szerzeményét, kimondhatatlanul boldog volt. Beborult, felhők gyülekeztek az égen, és ahogy feltekintett, úgy érezte, hogy neki is ott a helye a felhőkön, oda kell feljusson valahogy. Egy nagy hegy felé vette az útját, ahogy kiesett a kezéből a virág rátaposott, vissza sem tekintve futni kezdett a hegy irányába. Fáradt volt, éhes, szomjas, de nem érdekelte semmi csak a cél, fel jutni a hegyre, hogy elérje a felhőt. Sikerült, felért! Akkor valami fénycsík cikázott át az égen, villámok hasították ketté az égboltot. Nem maradt el a menydörgés sem, eleredt az eső. Ez valami új volt számára, nem érdekelték már a felhők, az esőt akarta megfogni, látni akarta, honnan ered, futni kezdett újra. Akkor valami mozgásra lett figyelmes, egy bokor tövében egy madár fióka pihent, behúzódva az eső elöl. Az ázott kis jószág ijedten pislogott a kisfiúra, de az nagyon óvatosan fogta meg, vigyázva, nehogy megsérüljön, a ruhája alá rejtette, védve a hideg esőtől. Becézgette, eleséget keresett neki, így a madárka új erőre kapott, az eső is elállt, esteledett. A szürkületből egyszercsak előbukkant egy farkas. Egy igazi farkas. Nem bántotta a kisfiút, sőt, valami okból kifolyólag közelengedte magához. Jajj! A kismadár kellett neki, felfalta, csak pár toll maradt belőle. A kisfiú pedig megigézve nézte a jelenetet, nem zavarta a farkas vérszomjasságát, sokkal inkább lenyűgözte. Nem tudott betelni a farkas szépségével, büszke természetével, hazavitte. Telt-múlt az idő, a farkasnak kölyke született. Akkor a godoskodó anyafarkas nyűgözte le a kisfiút, de csak pillanatokig, mert érezte, hogy valami hiányzik, mennie kell tovább. El is indult, lassan, aztán már futott, érezte, hogy boldog, élvezte a szabadságot. Akkor látta meg a rókát. Érezte, hogy van benne valami ő hozzá hasonló, érezte, hogy a rókát nem tudja befogni, nem tudja hazavinni, de kellet neki, akarta azt a rókát. Akkor eszébe jutott a kisherceg meséje, és elkezdte a megszelídítést. Hosszú ideig, kitartással sikerült is neki, a róka közel engedte magához, a kisfiú pedig boldog volt. Aznap gyönyörű tiszta volt az égbolt, sehol egy felhő, együtt csodálták meg a naplementét sokáig beszélgettek, és megegyeztek, hogy másnap is találkoznak. Boldogan indult haza a kisfiú, amikor meglátta a holdat. Telihold volt aznap éjjel, és a szokásosnál is nagyobb volt. Tátott szájjal nézte, elindult feléje....lassan, gyorsabban...már futott, egyre gyorsabban minden erejét összeszedve....
Mi ebből a tanulság? Semmi. Esetleg annyi, hogy vannak köztünk emberek, akik soha nem nőnek fel, átgázolnak mindenen, mindenkin, mert csakis a célt látják maguk előtt...csodálni valók? Talán... De akik nem fogják csodálni ezeket a kisfiúkat, azok az összetört rádiók, az idő előtt elpusztult szitakötők, a partradobott aranyhalacskák, a letépett és letaposott virágok, a felfalt kismadarak, az elhízott, szőrefakult befogott farkasok, a megszelídített rókák, akik mindennap várják a kisfiúkat, mert megígérték....

paranoia2013. július 24. 16:46

A varázslatos fa

Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén. Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta. Ekkor még nem tudta, milyen fát választott. Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér...

A vándor először arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében. Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.
Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.
„Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim!” - gondolta meglepetten.
Most már hangosan mondta ki:
„Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!”
Az előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr. Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel szerencséjét megoszthatja.
Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz:
”Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!”
Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta, minden eltűnt.
„Tudtam” - mondta, és megrázta a fejét.
Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén.
A tanulság:
A sikertelenség legnagyobb oka a hitetlenség. Az emberek 90%-a minden lehetőségben a problémát látja. A maradék 10% minden problémában a lehetőséget keresi. A kérdés: Te melyik csoportba tartozol?

paranoia2013. július 21. 21:56

A lakatlan sziget

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
''Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?'' - kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van. ''Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten.'' - felelte a kapitány.
A tanulság:
Minden ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza!

Törölt tag2013. július 21. 21:48

Törölt hozzászólás.

paranoia2013. július 21. 21:39

Igen. Elméletben minden tökegyszerű...

Törölt tag2013. július 21. 21:37

Törölt hozzászólás.

paranoia2013. július 21. 14:48

A bölcsesség titka

Egyszer egy fiatalember megkereste Szókratészt, és megkérdezte, hogyan tehet szert bölcsességre. Szókratész megkérte a fiatalembert, hogy menjenek be a közeli tóba. Amikor a víz négy láb mély lett, Szókratész hirtelen megragadta a fiatalembert, a víz alá nyomta, és ott tartotta. Az úgy gondolta először, hogy az egész csak vicc, és nem állt ellen.
Ám mikor már percekig a víz alatt volt, kétségbeesetten kapálózni kezdett, hogy egy kis levegőhöz jusson. Végül Szókratész elengedte őt. Miközben a másik prüszkölt és levegő után kapkodott, a görög bölcs ezt mondta neki: „Ha ugyanolyan erősen vágysz a bölcsességre, mint a levegő után, akkor semmi sem állíthat meg, hogy a birtokába juss.”
A tanulság:
Ugyanez érvényes a céljainkra is. A feladatunk az, hogy égő vágyat ébresszünk magunkban és tápláljuk a lángját, szünet nélkül azokra az előnyökre, elégedettségre gondolva, melyekben részünk lesz, ha céljainkat elérjük.

duracellnyuszi2013. május 5. 12:17

Egy nap a Barátság, és a Szerelem találkoznak.Kérdi a Szerelem a Barátságtól:
- Minek van rád is szükség, ha én vagyok?
- Azért van rám szükség, mert ahol te könnyeket hagysz én felszárítom.

mviki872013. április 29. 20:18

A tanuló elment a mesterhez tanácsot kérni.
- A meditáció közben olyan szörnyen érzem magam! Teljesen zavarodott vagyok, mindenem fáj, és állandóan elalszom. Ez szörnyű!
- El fog múlni. - felelte a mester.
Egy hét múlva, a tanítvány újból visszajött.
- Olyan csodálatosan érzem magam meditáció közben! Teljesen éber vagyok, nyugodt. Ez csodálatos!
- El fog múlni. - felelte a mester.

Törölt tag2013. február 20. 19:10

Törölt hozzászólás.

ria-Miau2013. január 23. 11:37

Libbenj-lebbenj, denevér!
Nincsen messze már a cél.

- Ismered ezt a dalt ?
- Mintha már hallottam volna.
- Várj csak, így megy tovább:

Nagyot koppansz a falon,
bunkó nő az orrodon.

Alice csodaországban / Lewis Carroll

Törölt tag2012. december 28. 18:52

Törölt hozzászólás.

ria-Miau2012. december 28. 15:43

- Mi az, hogy ''igazi''? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy ''igazi'' az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy ''igazi'' vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igaz.
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik. - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd elkopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha ''igazi'' vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit.

Margery Williams

arnyeknelkul2012. december 27. 17:43

A nyúl meg a teknős

Egyszer a nyúl rajtra hívta a teknős, hogy versenyezzenek. De a nyúl azt mondta neki, hogy ha úgyis olyan gyors vagy ahogy azt mondják, akkor bizony isten én előrébb engedlek - legyen egy kis esélyed mellettem. Akkor a teknős azt mondta - jól van, de ha én nyerek, addig játszunk amíg én be nem érek a célba. Jó - nyuszika.
Tehát elindult a verseny és a nyuszi máris a rajthoz állt, hogy a teknős utól érje. Előnyére a teknős el is indult, és komótosan neki indult. A nyuszika megvárta amíg előnyére lesz, hogy a teknőst lefussa...elindult a verseny. Nyuszi futott-futott és leelőzte a teknőst kétszer. Azt mondta, ez nem lehet!Hogy csinálod, hogy még mindig itt tartasz, amikor én előnyt adtam neked?
Azt mondta a teknőc - ''én nem még mindig itt tartok, hanem most értem célba'' ...

Halleluja2012. december 23. 08:30

Egy csillag története

A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztük volt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett hozzájuk:

- Figyeljetek rám! - kezdte.

- Gondjaitokra bízom a teremtett világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban, gazdagságban.

Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bolygót.

Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi.

Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt.

Különbözőképpen indult az életük.

Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első hangya is megjelent!

Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük.

Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.

Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg nagy kövek.

Jó szándékú társai figyelmeztették:

- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy kaktusz. Volt nagy öröm! Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, dehát az is valami! Nem nagy igényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont.

A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek! Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a tüskék, nem tudott védekezni ellene.

Elcsüggedt a kis csillag:

- Mi lesz velem? - sóhajtozott.

- Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.

Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.

- Na, mutass fel valami eredményt! Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös csillagtársait.

- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már tán ezer is volt akkoriban.

Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe.

Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.

- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.

- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.

Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent.

Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.

- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még.

Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.

Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt, bekukkantott ide is.

Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy ne fázzék.

- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget.

Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az egész mindenség szózattal telt volna meg.

- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura.

- Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését.

Jöjj velem, most megjutalmazlak!

Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élő embereknek és angyaloknak.

CissySknot2012. december 13. 09:28

A püspök egy napon, más fiatal papokkal együtt, meghívta őt vacsorára. Ettek, mindenféléről beszélgettek, majd a vacsora végeztével az elöljáró felállt, körbejárt és mindenkit megkínált vízzel. (Tudni kell, hogy a püspök már igen öreg volt, és nehezére esett a járás). Mindenki szerényen visszautasította a vizet, kivéve az ifjú tehetséget, aki elfogadta, sőt, azt kérte, hogy töltse tele a poharát.
Az egyik pap odasúgta a társának, gondosan ügyelve arra, hogy a püspök is meghallja:
- Mindannyian visszautasítottuk a vizet, mert tudjuk, hogy nem vagyunk méltók rá, hogy ennek a szent embernek a kezéből igyunk. Csak egy van köztünk, aki nem fogta föl, mekkora erőfeszítésébe kerül elöljárónknak cipelni azt a súlyos kancsót.
Amikor visszaért a székéhez, azt mondta a püspök:
- Ti szentnek hiszitek magatokat, de nincs bennetek elég alázat, hogy elfogadjátok, amit kaptok, nekem pedig nem adtátok meg azt az örömöt, hogy adhatok. Egyedül ő engedte, hogy megnyilvánuljon a jó.

(Coelho: Az ördög és Prym kisasszony)

ria-Miau2012. december 7. 22:44

Egyszer az egyik püspök magához hívatta az egyik tetteiről elhíresült papot.
''- Különös dolgokat hallok rólad: egyszer adsz alamizsnát , máskor megtagadod a segítséget, amit Egyházunk nevében köteles volnál megadni.
- A nadrágomnak két zsebe van, mindkettőben van egy-egy papír egy-egy felirattal, és csak a bal zsebemben hordok pénzt.
- A jobb zsebemben lévő papírra azt írtam: por és hamu vagyok, semmi több. A bal zsebemben, ahol a pénzt tartom, ez áll a papíron: Istent képviselem itt , a földön . Amikor nyomort és igazságtalanságot látok belenyúlok a bal zsebembe, és segítek . Amikor azonban lustaságot, tunyaságot találok, a jobb zsebembe nyúlok, és látom , hogy nincs mit adnom. Így tudok egyensúlyt teremteni az anyagi és a szellemi világ között.''
Paulo Coelho : Az ördög és Prym kisasszony

Törölt tag2012. szeptember 23. 17:23

Törölt hozzászólás.